Kiknek ajánlom ezt a könyvet? Azoknak, akik tisztelik Széchenyit, de nem hiszik azt, hogy ő a nemzet modern szentje. Akik fölnéznek Kossuthra, de nem vakok a hibáival és tévedéseivel szemben. Akik értékelik Deákot, még ha bírálják is egyes döntéseit. Akiknek imponál Andrássy, bár nem értenek mindennel egyet, amit tett vagy gondolt. Akiket érdekel a hívő ember útkereső dilemmája a modernitás születésekor, vagy a zsidó közösség vonzásai és választásai a nemzeti élményvilág viharos térnyerésének századában. Akik figyelemmel követik a „legnagyobb magyart” az ország fővárosa megalkotásának folyamatában, vagy épp a „haza bölcsét”, amikor a szabadságharcot egykor eltipró császárral titokban „lerendezi” a kiegyezés legfontosabb kérdéseit. Akik szeretik könyvvel a kezükben becsavarogni a hazai tájakat és a nagyvilág azon vidékeit, ahol egykori honfitársaink küzdöttek és küszködtek, szerettek és szenvedtek, ahol valami maradandót cselekedtek. A modern társadalomtudományok nagy „fordulatai” óta magától értetődőnek számít, hogy a történész csupán törekedhet arra és hiheti azt, hogy a „valóságot” ábrázolja. Ténylegesen nem tehet mást, mint elkerülhetetlenül és reménytelenül csak és kizárólag azt írja le, amit a maga korának érvényes módszertani szabályai és szemléleti paradigmái szerint a rendelkezésre álló forrásokból – átszűrve agyának ezernyi aktualitással teli rácsain – éppen kiolvasni és megragadni képes. Mestereink még azt hitték, historikusi tehetségükkel és forrásfeltáró igyekezetükkel idővel eljutnak majd a múltról szóló „igazság” birtokába. Manapság a célkitűzés sokkal szerényebb: csak annyi, hogy a tudomány örökké felülvizsgálandó eszközeinek lege artis használata révén újra és újra rákérdezni az éppen igazságnak látszó állítás valóságtartalmára. Olyan elbeszélést írni, amely nyitott önmaga elkerülhetetlen átértelmezésére, ha újra fordul a világ. Ez a nyitottság azonban nem akadályozza meg a történészt abban, hogy kézen fogja olvasóját és belépjen vele abba a múltba, amit jelen tudása szerint az egykori valósághoz a lehető legközelebb állónak alkotott meg. És ha már odabenn járunk, akkor Klió teszi a dolgát: sorseseményeket mesél el oly módon, hogy igazi szellemi élménnyé váljon, amikor megindítja az olvasóban a saját gondolataival folytatott párbeszédet.